Karády Sándor

dr. Padányi Viktor: Vérbulcsu

Sir John Bowring (1792-1872)

A magyar nyelv

Sir John Bowring* neves angol nyelvész és államférfi sok nyelvet beszélt, többek között magyarul is. Sok magyar költeményt fordított angolra, s egy irodalmi szöveggyűjteményt is kiadott. Könyvének előszavában a következőket írja:
"A magyar nyelv messze áll magában. Egész sajátos módon fejlődött és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődő nyelv, melyben ésszerűség és számtan van, sőt hajlékonyságával és alakíthatóságával erős a hangzatokban. Az angol ember legyen büszke arra, hogy nyelve az emberi történelem korszakát tünteti fel. Ki lehet mutatni az eredetét, kivehetők, szétválaszthatók benne az idegen rétegek, melyek a különböző népekkel való érintkezés során rávakolódtak. Ezzel szemben a , magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idő viharai karcolást sem ejtenek. Nem az idők változásától függő naptár. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem üzletel, nem ad és nem vesz senkitől! Ez a nyelv a nemzeti felsőbbrendűségnek, szellemi függetlenségnek legrégibb, legdicsőbb műemléke... Amit a tudósok nem tudnak megfejteni, azt mellőzik. A nyelvészetben éppúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok egyetlen kőből készült padozatát sem tudják megmagyarázni. Senki nem tudja honnan jött, melyik hegyből vágták ki a csodálatos tömeget. Miként szállították oda, miként emelték fel a templomok tetejéig...
A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény, sokkal csodálatosabb.! Aki ezt megfejti, az az isteni titkot fogja boncolgatni; valójában annak is az első tételét: "Kezdetben vala az Ige, és az Ige az Istennél vala, és Isten vala az Ige."
* Sir John Bowring (1792-1872): Sok nyelven beszélt és olvasott. Többek között Petőfi verseket is fordított.
A magyart - a legrégibb élő írott nyelvet, melynek őshazája a Kárpát-medence Közép-Európában és nemzeti nyelve Magyarországnak - világszerte 15 millióan beszélik. Páratlanul szép fővárosát - Budapestet - 2 millió magyar népesíti be.

VÉRBULCSU
Az elsüllyedt Magyarország temérdek torz furcsaságai sorában - amelyek tíz zsúfolt esztendőnek és vándorlásaink tízezer kilométereinek örvénylő távolságaiból annyira tisztán látszanak ma már - nem utolsó volt történettanításunk.
Gimnazistáinkkal negyedikes korukban eredeti latinban. olvastattuk Juliul Caesar galliai hadjáratának történetét, a "Commentarii de bello Gallice-t s annak a római nacionalizmust idéző kezdő sorait -még szürkülő fejjel is kívülről tudjuk idézni mindnyájan: Imitemur nostros Brutos, Mucios, Horatios... A fegyvereiket a középkori condottierik módjára bérbeadó tízezer görög bérharcos perzsa zsoldban végigcsinált kisázsiai hadjáratának teljes útvonalát és minden jelentős eseményét megtaníttatták velünk Xenophon Anabasisa alapján. Iskolakönyveink oldalakon át foglalkoztak Hannibál itáliai hadjáratával a híres átkeléstől az Alpokon a cannae-i csatáig. Ugyanakkor azonban a honfoglalás utáni első száz esztendő magyar hadtörténeti vonatkozásaiból csak annyit tanítottak nekünk, hogy eleink rablóhadjáratokra jártak s ezek során Merseburgnál 933-ban és Augsburgnál 955-ben katasztrofális vereséget szenvedtek.
A dolgot az teszi rendkívül furcsává, torzzá, sőt félelmetesé, hogy a honfoglalás utáni száz esztendő hadtörténeti vonatkozásairól óriási mennyiségű magyar és idegen forrásanyag, temérdek adat és leírás állt történettanításunk rendelkezésére - s ezeknek a summája merőben más képet állít össze, mint az a szegényes, pár mondatnyi anyag, amit minderről a magyar nép fiainak tanítottak. Oktatáspolitikánkat és tankönyvszerkesztőinket súlyos felelősség terheli, mit magyar történelmi tankönyveink honfoglaláskori anyaga elkedvetlenítően mutatta, hogy minden "új" tankönyvet két- három régiből szerkesztettek össze, a régiek meg német és osztrák történelmi művek kompilációi voltak. Furcsa kulturális életünk szemében csak az volt komoly és megbízható. amit németből vettünk át. A német világból hozzánk sodródott, vagy német szuggesztiók alatt érő tudományos reprezentánsaink gyanakvó lemosolygással kezeltek minden magyar származású anyagot és feldolgozást.
Így esett, hogy honfoglaláskori történetünk egyik legérdekesebb és legjelentékenyebb komplexumáról, a magyar külpolitika és hadművészet egy 18 esztendőt felölelő egységéről, amely a maga egészében a X. század legnagyobb európai szenzációja volt, csupán a 955 évi augsburgi "Ungarschlacht"- ot meg a hét csúfondárosan megcsonkított u. n. "gyászmagyart" mutogattuk évszázadokon át ifjúságunknak, - talán éppen azért, mert a fölöttünk uralkodó kategóriának szüksége volt a német nagyság és a magyar törpeség hangsúlyozására, egy kollektív magyar kisebbségi érzés kialakítására és fenntartására.
Hogy ez - éppen az augsburgi csatavesztés komplexumával kapcsolatban - mennyire így van, annak jellemzésére elöljáróban csupán két körülményt említek.
Az egyik az, hogy 955. évi magyar háború abban az elszigetelt formában és értelemben, ahogyan ezt a német és a magyar történettanítás felemlíti: nincs. Ellenben van egy 954- 955. évi háború, amelynek befejező akkordja ránk nézve szomorú és tragikus, de amelynek első - és határtalanul nagyobb méretezésű - fele a magyar történelem legragyogóbb és a német történelem egyik legszégyenletesebb lapja. Sőt, ha azt a kifejezést használom, hogy "legragyogóbb", nem is mondtam eleget, mert a 955 . évi hadjárat sokkal nagyobb és teljesebb magyar világszenzáció volt a X. szd.-ban, mint pl. a nándorfehérvári diadal világszenzációja XV. ben, vagy Kossuth és szabadságharca a XIX.-ben. Moszkvától Londonig, a skandináv világtól Cordováig, Rómától Bizáncig nem volt olyan város, ahol nem tudtak volna erről a hadjáratról - és a X század derekán nem volt olyan gyerek Európában aki nem ismerte volna ezt a nevet: "Bulcsu".
A másik körülmény az, hogy a német és osztrák történelmi oktatásból és nevelésből ez tökéletesen hiányzik s csak a szépségflastromot jelentő augsburgi ütközet van felemlítve nemzeti nevelési szempontok miatt. Ez érthető is, német szempontból nézve. Amilyen érthető azonban ez a németek szempontjából. ugyanolyan érthetetlen, hogy a mi történeti oktatásunkból is hiányzik. hogy a mi történeti oktatásunkban is csak az augsburgi ütközet van felemlítve, noha ez a hadjárat jelentőségben és zsenialitásban semmivel sem marad mögötte Julius Caesar, vagy Hannibal, vagy Napóleon hadjáratainak, amelyek nagyszerűsége megkap minden történelmi kontribúciót, noha a végén Hannibál is, Napóleon is elbukott.
Mindenesetre Hannibálról nemcsak azt tanítottuk, hogy miután őt az emigrációban is kérlelhetetlenül üldöző római nagyhatalom elől nem volt már hova menekülnie, öngyilkos lett - s Napóleonnal kapcsolatban sem csupán a waterloo-i csatáról számoltunk be. A mi Bulcsunkkal kapcsolatban azonban ezt tettük.
Bulcsu, vagy amint kortársai neveztek Vérbulcsu ezen második nagy európai hadjárata - amelyhez hasonló méretezésű hadi vállalkozás Batu kán tatárjárásáig Európában nem volt - nemcsak az európai történelemből maradt ki, ami a német közvetítő közeg sok mindent elnyelő tulajdonsága következtében nem csoda, hanem a mi nemzeti emlékezetünkből is hiányzik. Úgy hiszem, nem len érdektelen tehát, ha szorongattatásunk és hányattatásunk nyomorúságának mélyén, az ezer esztendős évforduló imponáló mérföldkövénél megkísérlem feltölteni a magyar lelkekben a történelmünk 954. esztendeje helyén tátongó vákuumot.
A Vérbulcsu nagy európai hadjáratáról adandó beszámoló nem csak teljes nem lenre, de nem lenne érthető sem, ha elnagyoltan legalább, de mégis meg nem kísérelnem felvázolni az esemény bel- és külpolitikai hátterét.
Az idő 954. A X. évszázad ötvenes éveinek kora. A nemzedék a honfoglaló nagyapák unokáinak nemzedéke, amely most a 18~ 30-as évjáratokat jelenti. A honfoglalók generációjából már alig él valaki, legfeljebb néhány hetvenen felüli öregapó birkózik még itt-ott rokkant és köszvényes derékkal a tűnő idővel. Árpád, a legendás honszerző már 907 óta halott, de az apák búcsúzó nemzedékéből még igen sokan vannak, akik személyesen ismerték. Emléke iránt a kegyelet nagy és teljes, neve ott zeng az igricek dalaiban, mindabból azonban, ami a személyéhez kapcsolódott a nagyapák nemzedékében, ma már csak ez a kegyelet van meg, Árpád közjogi alkotását már elkoptatta az ötven esztendő. Magyar nemzet, magyar állam még nincs. Vagy ha úgy jobban tetszik, már megint nincs. Az Etelközben létrehozott törzsi unió, annak ellenére. hogy ünnepélyesen, hálásan és meghatottan újra megerősítették Pusztaszeren, az unokák idejére már megint szétesett.
Ennek a szétesési folyamatnak alap oka, az individualizmusra való öröklött ogur hajlamon kívül az, hogy a Kárpát- medencébe költözött magyarságot nem korlátozta senki és semmi, legkevésbé a tér. A területet ősi ugor szokás szerint osztották fel. A letelepedés törzsenként történt. Az egyes törzseknek kiosztott területeket 10-15 kilométer szélességű gyepűk - közös megegyezéssel lakatlanul hagyott földsávok, mocsár, vagy dombvonulatok, folyórégiók, vagy szűzen hagyott erdősávok - különítik el egymástól. Ezeken belül ugyanígy, csak keskenyebb gyepűkkel vannak elválasztva az egyes nemzetségek - ahogy akkoriban, mondták, "hadak" - szállásföldjei is. S a régi gesták és krónikák szerint ilyen had van száznyolc. A településnek ez a formája ősi ugor forma. A gyepű védőöv, a ménesek, csordák és nyájak biztosítása az összekeveredés meg a más törzsbeliek illegitim állatbeszerzése ellen, s a határvillongások, legelőviták megakadályozására. Gyakorlati alapja tehát ugyancsak van az: ősi szokásnak, van azonban egy súlyos hátránya: kihangsúlyozza a törzsi különállást és ezzel megakadályozza a nemzeti összetartozás élményének kialakulását. Így minden törzs egy kis nemzet, minden törzsi terület egy kis ország és a magyar nemzet maga igazában nem egyéb egy nyelvet beszélő törzsi egységek egymás mellett elhelyezkedő mozaikjánál. Ugyanúgy, ahogyan ez az onogurság, eddigi ezerötszáz éves története folyamán mindenkor volt - s ami a nagy onogur nép szétporladását és legnagyobb részének megsemmisülését okozta. Ez az elkülönülés, ez a gyepűrendszer hozta meg most is a maga káros gyümölcsét, különösen mióta a minden törzs által lisztelt Árpád fejedelem meghalt
A magyarok országa különös ország, különösen a kor Európájának szemüvegén keresztül nézve. A magyarság által birtokba vett terület nem személyes tulajdona az uralkodónak, mint az összes többi európai területegységek, hanem köztulajdona a népnek, amely közös erőfeszítéssel szerezte azt. A terület nem egységes feudális szerkezet, mint Európa, hanem kizárólag allodiális egységek mozaikja. Sőt, még az egyes allodiális egységek sem magántulajdonai senkinek, hanem magán-, helyesebben családi használatra bocsátott köztulajdonok. A magánjogi formában és értelemben birtokolt Európával szemben a Kárpát-medence közjogi kategória - s mint ilyen, furcsa és idegen sziget a feudális európai világban. A szabad magyar egzisztenciális körülményeiben és szociális vonatkozásaiban nem alárendeltje senkinek, életét a törzsön belül csak közös akarattal létrehozott szabályok irányítják. Csak a hadak egyes rokonsági köreinek, a nagycsaládoknak vérségi feje korlátlan úr a családtagokkal szemben.
Ez a társadalmi felépítés, amely a maga liberalizmusával és demokráciájával sokkal modernebb, mint a korabeli Európa feudalizmusa, kitűnő is volna, ha a felépítés nem állna meg az egyes törzsek határainál, hanem betetőzné azt egy az összes törzseket hasonló formában összezáró csúcsszervezet, amit az etelközi és pusztaszeri vérszerződés akart volna megvalósítani. Ez azonban nem történt meg. A magyar törzsek Árpád halála után is megválasztják ugyan a közös főt "Árpád utódai közül", ez a méltóság azonban Árpád után kegyeletes címnél alig egyéb.
A magyar kollektívumnak az egész magyarság összetett erejét és akaratát követelő közvetlen önvédelmi gondjai, vagy politikai szándékai nincsenek. Hiszen a megszerzett terület bőségesen elég, s a magyar fegyverek presztízse egyelőre oly nagy, hogy a magyarokat egyenesen visszatért hunoknak gondolják s nemhogy a szomszédos kisebb népek nem merik háborgatni, hanem a két belső zavarókkal küzdő nagyhatalom, Bizánc és a hanyatló frank-római császárság sem. A törzsek közt felmerülő problémák lokális jelentőségűek és nem involválnak valaminő nemzeti méretezésű politikát, a törzsön belüli ügyek elintézése pedig a törzs vezérére meg a hadak nagyjainak tanácsára tartozik. Az ősi joggyakorlat egyébként is elismeri az önbíráskodást szabad emberek közt - a szolgák társadalma meg amúgy is jogtalan. Mindezeken felül pedig a honfoglalás utáni nemzedék generációs és korhangulatát a befejezettség, nem pedig valaminő indulás szuggesztiója jellemzi. Ily körülmények között a fejedelemnek nemcsak hatalma és teendője nincs, hanem - amennyiben nincsenek közös, nemzeti problémák és nincsenek közös és nemzeti méretű vállalkozások (mint ahogy nincsenek) - értelme sincs. Illetőleg értelme volna, sőt nagyon is volna És ez a törzsi individualizmus, a törzsi különállás és autonómia tényének megnyirbálása volna egy fokozottabb nemzeti egység érdekében, amelyre külpolitikai szempontból rövidesen igen nagy szükség lesz. Ez azonban, legalább is egyelőre lehetetlen, noha a macedón dinasztiával éppen ebben az időben újjászülető bizánci hatalom, meg a Nagy Ottóval újjászülető német-római császárság két fenyegető malomköve egyre dörömbölőbb türelmetlenséggel követelné. Ehhez a fejlődéshez azonban újabb négy évtizedre és majd egy Szent Istvánra lesz szükség.
A magyar kollektívum lényegében egy laza köztársaság, amelynek összetevői azonban nem személyek, hanem testületek. S ezeknek a testületeknek korlátlan autonómiája van, kizárólag csak egymás jogait kötelesek tiszteletben tartani. Ami tehát összetartja őket, az csupán egy kölcsönös meg nem támadási szerződés. Még csak véd és dacszövetség sincs köztük. Még törzsi federációnak sem lehet ezt a képletet osztályozni, hiszen a törzsek keze még a Kárpát-medencén kívüli vonatkozásokban is csaknem teljesen szabad. S ez a szabadság önálló törzsi külpolitikai vállalkozásokban nyilatkozik meg.
A "fejedelmi" méltóság így üres, teljesen üres cím. A fejedelem semmivel sem több, mint saját törzsének feje. Sőt, mivel ez a törzs az ország közepén helyezkedik, el éppen a fejedelemnek legkevesebb a külföldi érintkezése is. Hogy Árpád utódai, egészen Gézáig mennyire jelentéktelenek a magyarság életében, élénken demonstrálja az, hogy ugyanakkor, amikor számtalan másodrangú nevet, másodrangú fontosságú katonai eseményt ismerünk ebből a korból, a fejedelmek neveit Gézáig alig ismerjük, - sőt, igazában még azt sem tudjuk, hogy valójában hány fejedelem volt Árpád és Géza között. Hosszú ideig csal: Zsoltról és Taksonyról tudtunk, s csak alig néhány évtizede bukkant rá történettudományunk bizánci forrásokban egy Fajsz nevű fejedelem nevére. De nincs kizárva, hogy 907 és 947 között Zsolton és Fajszon . kívül volt még más is. Mindenesetre tény, hogy e korban Bizánc s a magyarok közölt a diplomáciai levelezést bizánci részről nem a fejedelemhez intézik, hanem "a magyarok hadnagyaihoz".
A színtelenségbe és a törzsi lokalitás színvonalára lesüllyedt fejedelem mellé, sőt fölé két másik tényező nő fel az Árpádot követő évtizedek belső magyar világában. Az egyik ezek közül az eszegel törzsszövetség feje az erdélyi világban, a "gyula", aki az ősi törzsszövetségi szervezetben az igazságszolgáltatási felségjog tulajdonosa volt - s akinek keleti határszéli helyzeténél fogva Bizánc felé van külpolitikai jelentősége. A másik meg a nyugati határon elhelyezkedő horkák törzsének a feje, a törzsszövetség főhorkája, akinek határszéli helyzetét és jelentőségét személyes zsenialitása is növeli ebben az időben. Ez a főhorka az évszázad második harmadában Kál vezér fia, a honfoglaló Tas vezér unokája, Bulcsu, amely név a régi magyar ortográfia helyett újjal írva "bölcs"-et jelent.
Bulcsu alakja messze felmagasodik a kor magyar horizontján, téved az, aki benne csupán a magyar törzsi vezérek egyikét szemléli. Bulcsu a maga korában európai méretezésű személyiség. Neve a X. század derekán valahogyan úgy cseng a XX. század Európájában, mint Churchillé, vagy Eisenhoweré, vagy Sztaliné.
Magyar vezéri rangján és a magyar törzsszövetség főhorkájának közjogi méltóságán kívül a nemzetközi életben két nemzetközi cím illeti meg. Bulcsu horka viselője a kor két legnagyobb nemzetközi címének, - olyan címeknek, amiket a korban csak uralkodók viseltek (S "a bizánci császár vendégbarátja" és "római patricius". Mind a két cím nemzetközi kitüntetés, amit a császárok osztogatnak, - valami olyasmi, mint egy évszázaddal ezelőtt az aranygyapjú, vagy a térdszalagrend legfelső fokozata volt. Csak aki tisztában van a kor bizantinus etikettjével s annak jelentőségével, tudja megérteni, hogy mit jelentett külföldi személynek az isteni ceremóniákkal körülvett bizánci császár "vendégbarátjának" lenni. A római patríciusi cím adományozása a Kr. u. VI. szd.-tól kezdett divatba jönni. A ravennai udvar, a bizánci udvar és a római pápai udvar adta kitüntetésül külföldi királyi személyeknek. Ezt a címet kapta és viselte büszkén élete végéig Alarich gót király, ezt a címet kapta meg előbb, mielőtt császárrá lett Theodorik, viselője volt a frank királyság megalapítója Chlodwig
Nos, Tas vezér unokája, Bulcsu, aki mellesleg 948-ban Bodonyban ( ma Viddin) megkeresztelkedett, egyéb magyar és nemzetközi címei között ezt a címet is viselte. Ha a névjegy akkoriban divatban lett volna, Bulcsu horka névjegyén meglehetősen hosszú lett volna a szöveg. Az olvasó mindenesetre felmérheti a tényt, hogy nem a fejedelem volt a római patrícius, hanem Bulcsu, a horka. De felmérheti azt az adatot is, hogy nem István király köti az első külföldi "politikai" házasságot, mikor feleségül veszi Gizellát, hanem Bulcsu horka nénje az, első ezen a téren a magyar külpolitikában, amikor férjhez megy Bajorország "uralkodó hercegéhez", Arnulfhoz, aki így Gizellának, István király hitvesének dédanyja volt- (Arnulf lánya, Kál vezér unokája Judith anyahercegnő, Nagy Ottó császár sógornője lesz és ő kezdeményezi majd Németországból a quedlinburgi követjárást és a térítés megindítását Géza fejedelem idején a hetvenes évek elején).
Nem tudom, mennyire sikerült érzékeltetnem a felsorolt néhány adattal, hogy ki volt társadalmi és politikai értelemben Bulcsu a magyar és a nemzetközi életben egyaránt. A képet még ki kell egészítenem azzal, hogy mindezeken felül Bulcsu horka volt a X. század Európájának legnagyobb hadvezére. Mellette az induló 954-955-i háborúban az északnyugati határvédő törzs vezére, Zoárd fia, Huba vezér unokája, Lehel tölti be a "vezérkari főnök" szerepét.

II.
A meginduló háború megértéséhez a kor külpolitikai helyzetképét is meg kell rajzolnom néhány vonással, annak magyar vonatkozásaival együtt
A külpolitikai körképet a csehekkel keh kezdenem, akik ebben a korban, a század közepén, immár körülbelül száz éve élnek jelenlegi lakóhelyükön, ahova néhány évtizeddel a morvák után, az avar birodalom összeomlását követő zavaros idők folyamán érkeztek. Nem valami fergeteges lovasrohammal, hanem apró és szakadozott, félénk és óvatos diaszpórákban, gyalog, s a morva rokonok kereteiben helyezkedtek el.
A morvák viszont az akkoriban már hanyatlani kezdő frank-római birodalom hűbéresei voltak, akik az előző század végén kísérelték meg a birodalmi keretek szétlökését, - amint tudjuk, sikertelenül, mert az akkoriban érkező magyarok kardcsapásai alatt nemcsak a terv vérzett el, hanem annak képviselője, Szvatopluk is 893-(593) ban, sőt a morva-gondolat másik protagonistája, II. Szvatupluk is 906-ban. A morva főség alól így kiszabadult csehek keretén belül a század első évtizedei során véres harcok folytak a vezető családok között, az Arnulf frank-római császár halálával beállt német belső zavarok kedvező légkörében. E harcokból a Przemysl család került ki győztesen. Mikor aztán Nagy Ottó rendteremtési akciója megindul, a néhány évtizeden át uratlan csehekre is sor kerül, akiket Ottó 950-ben végképp lever s a mainzi érsek joghatósága alá helyezve éppen e korban kezd meg keresztény hitre téríteni. A morva részek viszont már 906 óta magyar fennhatóság alatt állnak és fognak maradni még tovább is, egészen Szent Istvánig, 1002-ig.
A mai Lengyelország területén körülbelül ugyanez a helyzet. A lengyel törzsek vezető családjainak belső marakodása a Piaszt-családot dobja felszínre, akiknek uralma majd úgy egy évtizeddel később fog megkezdődni I. Micziszlávval, Krakkó hercegével, ugyancsak a német-római császárság hűbéres keretében.
Észak-keletre Kiev kezd erősödni Rurik normann vezér unokájának, Vladimirnak uralkodása alatt és kezdi meg terjeszkedését a mai DéI- Oroszország irányába. A mai Románia területén a besenyők élnek, kiket hátulról máris egy újabb keletről jövő rokonnép szorongat, a kunok
A bolgárok, akiket a magyarok szorítottak át hatvan évvel azelőtt az Alduna déli oldalára, vitéz és tehetséges fejedelmüknek, Árpád fiatal kortársának, Simeonnak halála után a gyengekezű és tehetségtelen utódok alatt hanyatlani kezdenek Ez annál nagyobb hiba, mert a Balkán egykor oly erős, de közben nagyon elgyengült ura, Bizánc, az új, macedón dinasztia alatt hirtelen megint erősödni kezd - s a bolgárok országát előbb befolyása alá vonja, majd a század közepe felé annektálja. A Balkán belsejében szakadozottan, primitíven és szervezetlenül szerb diaszpórák élnek, akikből egy maroknyit, a Rásavidéki és a Boszna. völgyi diaszpórákat éppen ebben az időben szervez össze néhány évre az egyik kenéz, Császláv. Az egyetlen határozott politikai körvonalakkal rendelkező balkáni egység a horvátok bizánci keretben alakult királysága, amelyre azonban ebben az időben Bulcsu fenyegető árnyéka nehezedik.
Felső-Itáliában a longobard királyság éli utolsó évtizedeit. Az Adriai-tenger északi régióiban Nagy Ottó nemrégiben szervezte újjá. Az Ostmark a magyar honfoglalás után tíz éven át a magyar csapatok felvonulási területe volt, a bajorok által kezdeményezett ennsburgi csatában 907. június 5-én, száz évi fennállás után végleg megszűnt és egy emberöltőre a magyarok fennhatósága alá került. Az új német-magyar határ a felső Enns folyó, az Ober-Enns, vagy ahogyan népmeséink emlegetik, az Óperencia, amelyen túl már az idegenek furcsa világa kezdődik.
A Kárpát-medencét körülvevő gyűrű mögött két belsőleg gyenge nagyhatalom terül el, illetőleg, pontosabban szólva, két nagyhatalom halad néhány évtizedes belső gyengeség után a konszolidáció útján rohamosan előre. Az egyik az újraéledő Bizánc, a másik az utolsó frank császárnak, Gyermek Lajosnak halála után beálló belső bomlásból előbb a szász Madarász Henrik, majd 936-tól kezdve ennek fia, Nagy Ottó vezetése alatt kilábaló és "német-római császárság" néven újraéledő Németország.
A magyarok kalandozásait és könnyű sikereit a század első évtizedeiben Árpád szövetségesének, Arnulf frank-római császárnak 900-ban bekövetkezett halála után a német tartományurak fegyelmezetlensége és az általuk előidézett anarchia tette lehetővé. Ebbe az anarchiába rontanak bele évről évre Arnulf császár halála óta a magyarok és ebben az anarchiában kerül magyar kézre az Ost-mark egy fél évszázadra (amelyet mellesleg a magyarok nem népesítenek be hanem csak gyepűnek tartanak némi állandó őrséggel és gyakori razziákkal ellenőrizve azt ) . A magyar hadivállalkozások egy emberöltőn át, 933-ig egytől egyig győzelmesek és sikeresek, illetőleg csak egészen jelentéktelen esetekben sikertelenek. Ilyen eset 904-ben történik mikor ebédrehívás örve alatt bajorok átcsalogatják Kusaly vezért és kíséretét s az étkezőasztal mellett rohanják meg és mészárolják le, valamint 913- ban, mikor egy Burgundiából hazatérő fáradt sereget támad meg és semmisít meg Arnulf, a fiatal bajor herceg, aki az ennsburgi csatában, 907-ben elesett apját, Luitpold herceget akarja megbosszulni.
Az a külpolitikai fejlődés, amely aztán majd a 954-55-i háborúhoz vezet, tulajdonképpen itt, ezzel az Inn-völgyi csatával veszi kezdetét.
A Gyermek Lajost követő Konrád német király uralmával elégedetlen, önállóságra törő és önmagát "Isten kegyelméből Bajorország és a szomszédos tartományok hercegének" deklaráló Arnulf ugyanis az Inn-völgyi győzelem után egy évvel menekülni kénytelen országából és - hadi ellenfeleinél, a magyaroknál keres és talál menedéket.
Arnulf több, mint két évet tölt Magyarországon emigrációban, ahol Kál vezérnek, Bulcsu apjának vendége - s ahol meg is nősül. Magyar fegyveres segítséggel és magyar feleséggel kerül 917- ben újra trónjára vissza, miután előbb már 915-ben és 916-ban is vezetnek a magyarok Arnulf érdekében hadjáratokat német földre, amikor is Thüringiát, Swabent és Frankent dúlják végig. (Ekkor égetik fel a híres fuldai kolostort). A 917. évi kísérlet koncentrált támadás Konrád ellen, mert az ugyancsak emigrációból visszatérő Burkhardt sváb herceg Swabenban, Arnulf Bajorországban, a magyarok meg Elszászban és Lotharingiában támadnak Konrád ellen, aki a bajor főerősség, Regensburg elleni támadásban meg is sebesül, majd nemsokára meghal Utódául halálos ágyán egyik szintén lázadó oligarchájának, Ottó szász hercegnek a fiát, Henriket jelöli ki. Henriket azonban mind Arnulf, mind Burkhardt gyanakvással fogadják és nem ismerik el királynak, meg sem jelennek a koronázásán. Ellenben mind a ketten a magyarokkal kötnek szövetséget 919-ben, az Arnulfnál úgy 8-10 évvel fiatalabb Bulcsu apjával, Kál horkával.
A gyanakvás a hercegek szempontjából indokolt is, mert Madarász Henrik erélyes kézzel fog hozzá a német belső rend és fegyelem helyreállításához és az egységes német honvédelem kiépítéséhez.
Az egyre erélyesebb és egyre érezhetőbb központi hatalom nyomása ellen Arnulf újra a magyarokkal lép szövetségre 929-ben, most már valószínűleg Kál utódával, a horkák törzsének fiatal vezérével Bulcsu főhorkával, a honfoglaló Tas vezér unokájával. Évi adó ellenében mentesíti országát a magyaroknak nemcsak támadásaitól, hanem még az átvonulás terheitől és elkerülhetetlen kellemetlen velejáróitól is. Mivel a magyarok 928 óta Hugó felső itáliai királlyal is szövetségben vannak, Madarász Henrik pedig adófizetés ellenében 9 évre békét vásárolt tőlük, így a 927-től 936-ig terjedő időszak két kisebb kivételt leszámítva békében telik el a magyarok számára. Ez a kilenc esztendő mellesleg a magyar hatalom tetőpontját jelenti a X. században.
Ennek a tetőpontnak csak félig oka a magyar katonai szuperioritás. A magyarázat másik fele ott van, hogy Bizáncban az új dinasztia ebben az időben van legjobban elfoglalva uralmának belső megszilárdításával - s pontosan ugyanez a helyzet Felső Itáliában is, ahol hosszú és véres trónviszályok után szintén új dinasztia van berendezkedőben. Ez utóbbi trónviszályában és annak megoldásában a magyarok döntő szerepet játszanak. A felső-itáliai komplexum lényege az, hogy II. Berengár ellen, aki a maga számára akarja biztosítani az utolsó frank-római császár, Gyermek Lajos halála után betöltetlenül maradt császári méltóságot, fellázad a hűbéres Burgundia királya, II. Rudolf és -921 tavaszán Felső-Itáliára tör. Berengár a vele szövetségben levő magyarok segítségét kéri, akik két hadosztálynyi erővel, Bogát és Dursát vezérek parancsnoksága alatt Brescia mellett megsemmisítik Rudolf seregét és betörnek Burgundia területére is. A következő évben azonban Rudolf újra megtámadja Berengárt és Piacenza mellett 923 nyarán döntő csapást mér rá, aminek eredményeképpen ő válik Felső-Itália urává. Berengár. Újra a magyarok segítségét kéri, akik 924 tavaszán Felső-Itáliára törnek (márciusban felégetik Páviát mind a 44 templomával) és Rudolfot megint megverik. Majd, amikor áprilisban Rudolf orvul meggyilkoltatja Berengárt, Zoárd (a későbbi Lehel vezér apja) vezérlete alatt végigpusztítják Burgundiát. Berengár halálával azonban mégis Rudolf lesz Felső-Itália ura, de nem sokáig. Most Hugó provencei őrgróf meg őellene támad. Rudolf apósával - a már említett Henrik. ellenes Burkhardt sváb herceggel - szövetkezik, Hugó viszont a magyarok segítségét kéri. A magyarok egy időben két fronton támadnak, Felső-Itáliában és a svábföldön, 926-ban, - győzelmesen egyaránt mind a két fronton. Végigzsákmányolják Elzászt és Lotharingiát, Verdun és az Ardennek vidékét is, Itáliában pedig átkelve az Appenineken megsarcolják Toscanát, sőt Rómát fenyegetik. Az itáliai király Hugó lesz. Uralma megszilárdításához azonban teljes mértékben a magyarokra van szorulva.
Németországban a belső erőparalízis biztosítja a magyar szuperioritást. Madarász Henrik két tűz között van: egy oldalról saját rakoncátlan hűbéres hercegei, akik között a legveszélyesebb éppen Arnulf, a bajor herceg, Bulcsu sógora, - más oldalról meg a magyarok között. A magyarok által fenyegetve kénytelen hűbéreseit hosszú pórázra engedni, viszont éppen miattuk nem képes a teljes német erővel fellépni a magyarok ellen. Így, mikor 924-ben ő is súlyos vereséget szenved a magyaroktól, kilenc évre adófizetés ellenében békét vásárol, hogy ezt az időt várak építésén kívül hűbéresei megrendszabályozására fordíthassa. A fokozódó eréllyel fellépő király ellenében hozza létre Arnulf a magyarokkal a már említett szövetséget 929-ben.
A magyar szuperioritás tehát abban rejlik, hogy Itáliában épp úgy, mint Németországban, de nem kis mértékben Bizáncban is, a helyzet kulcsát a magyarok jelentik egy évtizeden át. Vaknak kell lennie annak a szemlélőnek aki a kor külpolitikai helyzetének ismeretében nem képes meglátni, hogy a magyar hadakozások nem össze-vissza zsákmányolások voltak, hanem egy rendkívül intelligens külpolitika három szomszédos birodalomban, egy ca. másfélmillió négyzetkilométeres térben rendezett akciói.
A magyar szuperioritás nyugalmi állapota, mint már említettem, 936-ig tart - s ezt csak az elbizakodottan és rosszul szervezett és kis katonai erővel végrehajtott 933-i, büntetésnek szánt hadjárat szakítja meg, amely a merseburgi vereséghez vezet. Az akcióra mindössze egy hadosztályt vetnek be, s a vereség - bármennyit emlegetik is a német tankönyvek - már csak ezért is csekély jelentőségű. Egy hatása azonban kétségtelenül van. Negyven év óta ez az első magyar vereség nyílt ütközetben (az innvölgyi csata egy fáradtan hazavonuló sereg tőrbecsalása volt) és az addig verhetetlennek hitt magyarok presztízsének nagyon árt, annak dacára, hogy három és féI évvel később, 937-ben Bulcsu, nagyszabású és nagyszerűen vezetett első európai hadjáratában a csorbát majd fényesen kiköszörüli.
A nagy fordulat azonban mégis bekövetkezett 936-bon a német belső fegyelem pionírja, Madarász Henrik meghal s utána a még nála is tehetségesebb, erélyesebb és erőszakosabb fia, Ottó, a német történelemben Nagy Ottónak nevezett utód következik, aki a széthullott frank-római birodalom helyett egy új, német központú császárságnak veti meg az alapjait. S ezzel nyílik meg a 954-55. évi nagy magyar hadjárat politikai háttere.

III.
Ottó trónralépte után azonnal erélyes intézkedésekbe kezd a belső fegyelem helyreállítására, a Madarász Henrik idején zavartalan függetlenséget és önállóságot élvező hűbéres hercegek azonban sorra ellene fordulnak. Az első Bajorország hercege, aki most Eberhardt, az imént elhalt Arnulf fia, anyai oldalról Bulcsu horka unokaöccse. Szászországban Ottó tulajdon testvérei vezetik a lázadást, Thankmar és Henrik, Lotharingiában sógora,
Giselbert herceg, Frankóniában meg az öreg Eberhart herceg, aki pedig Ottó apjának mindvégig hűséges híve volt. Hugó felsőitáliai király . Burgundiára támaszt igényt. Boleszló vezetése alatt fellázad a cseh hercegség is. A magyarság, pontosabban a magyar külpolitikát jelentő Bulcsu, amint ezt minden jel és esemény mutatja, teljesen tisztában van azzal, hogy mekkora veszélyt jelent magyar szempontból az, ha Ottó egy erős német birodalmat szervez. A szövetség és a barátság a bajor uralkodócsaláddal és Hugó felsőitáliai királlyal egyébként is megvan még a múltból. A magyarok, pontosabban a két nyugati törzs, Bulcsu és Lehel törzse tehát a lázadó hercegek akcióit fegyverrel támogatja.
Ez a támogatás 18 éven keresztül az Ottó- féle konszolidációs program állandó és tervszerű fegyveres zaklatásából áll. A kilenc évi csendet és nyugalmat tehát újra állandó magyar hadivállalkozások váltják fel, amelyek egészen Ottó végleges győzelméig, a császári hatalom teljes megszilárdulásáig s a birodalmi rend és fegyelem teljes megteremtéséig, 955-ig tartanak. Nagy Ottó művének legnagyobb és legveszélyesebb ellenfele a X, század derekának nagy magyar külpolitikusa és hadvezére, Bulcsu. A német restauráció keserves és nehéz ottói művének elejénél is, végénél is Bulcsu horka alakja áll. A küzdelmet Bulcsu 937, évi nagy európai hadjárata vezeti be és a 954-55-i hadjárat, Bulcsu horka "második hun hadjárata" zárja le. S hogy Ottó művét nem sikerül elbuktatnia, az nem rajta és nem a magyar fegyvereken, hanem a vele szövetségben operáló német oligarchák magatartásán múlott.
Jelen tanulmánynak nem tárgya az első nagy hadjárat, azért azzal ezúttal részletesen nem foglalkozom. Csak annyit említek meg, hogy a 937. évi hadjárattól kezdve 955-ig alig van olyan esztendő, amikor a magyarok támadást nem intéznének Ottó, vagy a vele szövetséges, illetve a hozzá hűséges német, vagy olasz tartományok ellen.
Ha a történész összesítő kimatatást állít össze magának e tizennyolc esztendő magyar hadi vállalkozásairól s ezt összeveti a német belpolitikai világban a császár és a német tartományurak között folyó küzdelem hullámzásaival, meglepve kénytelen felfedezni ezeknek a látszólag értelmetlen és összevissza hadjáratoknak következetes és intelligens tervszerűségét. Ha a császár egy új támogatót nyer valakiben akár Németországban, akár Németországon kívül, az új támogató a következő évben holtbiztosan kap egy pusztító magyar támadást Ha a revoltáló hercegek valamelyike cserbenhagyja szövetségeseit és átáll a császár oldalára, vagy a császár legyőzi és elkergeti valamelyiket és saját bizalmi emberét ülteti annak tartománya élére, a tartományt, amely addig mentes volt magyar támadástól, a magyarok azonnal zaklatják, feldúlják, felégetik és pusztítják. A magyar hadi vállalkozások 18 éven át pontosan és következetesen a német belpolitikai alakulás fordulataihoz igazodnak. Az egész 18 éves német komplexumban a tulajdon nemzetük és hazájuk érdekei ellen operáló német oligarchák önző, lelkiismeretlen, következetlen és minden nagyobb koncepciót nélkülöző magatartása meglehetősen lesújtó. A véres és pusztító események 18 esztendős halmaza mögött csupán két intelligens koponya munkál, a tehetséges és erélyes császáré, aki fáradhatatlanul, minden csapás után újra és újrakezdve épít a németség érdekében - és a nem kevésbé tehetséges horkáé, aki ugyanolyan fáradhatatlanul rombolja ugyanazt a magyarság érdekében. A tizennyolc éves folyamat egyetlen nagy párharc Ottó és Bulcsu között, s ebben az összes többi szereplők csak sakkfigurák. Sakkfigurák az önző, fegyelmezetlen, birodalmi méretekben gondolkozni képtelen német hercegek és grófok, sakkfigurák a Bulcsu háta mögött közömbösen, a német alakulással nem törődő, annak magyar fontosságát nem is látó,nemzeti méretekben gondolkozni szintén képtelen magyar vezérek és hadnagyok is.
A szívós pártharc során Ottó lassan, de állandóan tért nyer lázadó hercegeivel szemben - s ezáltal közvetve a magyarokkal szemben is. Ellenfelei közül elsőnek a bajor herceg, Eberhardt esik ki, aki Ottóval szemben csatát veszt és menekülni kénytelen. Ő is a magyaroknál keres menedéket, mint apja tette és soha többé nem is kerül vissza országa élére, Magyarországon hal meg 960 körül. Tartományát és méltóságát Berchtold karinthiai őrgrófnak, Eberhardt nagybátyjának adja a császár, noha jog szerint Eberhardt öccse (szintén Arnulf) következnék, aki ezt a mellőzést nem is fogja Ottónak soha elfelejteni. Berchtold tizenegy éven át uralkodik Bajorországban, haláláig a császár hűségén, a Bulcsuval való családi kapcsolatok azonban eléggé erősek ahhoz, hogy a magyarokkal is jó lábon tudjon maradni. Az általános személycserék során, amely a lázadók egymás után történő leverését követi, Szászországot lázadó öccsei helyett Billung Hermann és Gero őrgrófokra bízza a császár Lotharingiát a lázadó sógor, Giselbert helyett a frank herceg, Konrád, ahogyan nevezték: Vörös Konrád kapta, aki feleségül vette a császár leányát, Luidgardot (Az a Konrád ez, akit a monda szerint Lehel a kürtjével Augsburgban, 955-ben állítólag agyonütött. Hogy igaz-e a monda, nem tudjuk biztosan. Történelmi tény, hogy Konrád 955- ben elesett.) Frankónia a lázadó öreg Eberhardt halála után koronatartománnyá lett Néhány év leforgása alatt így mindenütt Ottó válik a helyzet urává. Sőt, hatalmának további megszilárdítását jelenti, hogy öccse Henrik, a volt lázadó is hűségére tér, s miután feleségül veszi Bajor Arnulf magyar anyától, Bulcsu nővérétől származó leányát, a már említett Judithot, a száműzetésben élő Eberhardt és a duzzogó ifjabbik Arnulf testvérét, Berchtold herceg halála után, a Judittal kötött házasság alapján (az ifjabbik Arnulfot megint mellőzve) ez a Henrik lesz a bajor herceg. Így Ottó szász dinasztiája kerül Bajorország élére is.
Miután pedig sváb herceggé az időközben felcseperedett fiát, Ludolfot teszi meg, s ő maga másodszor nősülve a burgund király özvegyét veszi feleségül, így önmaga (Szászország, Frankónia és Burgundia), fia (Schwaben), öccse (Bajorország) és veje (Lotharingia) által családi ellenőrzés alá veszi csaknem az egész Németországot. 950-ben Boleszló cseh herceget is újra hódolásra kényszeríti.
Az erős német birodalom puszta létezésének fenyegető tényén túlmenően ez a fejlődés különleges körülményeinél fogva is veszélyes a magyarokra. 948- ban a közvetlen szomszédságot jelentő Bajorország a barátságos, sőt rokoni viszonyban lévő Arnulfék helyett a szász Henrik uralma alá került, aki szikrázó gyűlölettel viseltetik a magyarok iránt Ezt a gyűlöletet még kora gyermekkorából hozza, amely a magyaroktól való szüntelen rettegésben és megalázottságban telt el. A kilenc éven keresztül fogcsikorgatva fizetett adó annakidején nemcsak Szászország népét döntötte nyomorúságba, hanem apja udvarának atmoszférája is állandó háborgással, keserűséggel és gyűlölettel volt eltelve a magyarok iránt Ezek a fiatalkori emlékek örök nyomot hagytak Madarász Henrik fiainak lelkében.
S ezek az emlékek nem csupán tétlen gyűlöletet jelentenek. Mikor bajorországi uralmának második évében, 919-ben a magyarok teljesen szétverik határvédő csapatait, Henrik megesküszik, hogy a magyarokat kiirtja Európából. Alapos előkészület után 950-ben Magyarországra tör, a Rábáig előnyomulva számtalan magyar telepet elpusztít és nagyon sok zsákmánnyal és fogollyal tér haza. Az ötven esztendeje tartó nyomasztó inferioritás után ez az esemény valósággal felvillanyozza Nyugat-Európát, hiszen a rettegett magyarokat saját országukban támadták meg. Az egykorú források eltúlozzák az eseményt A krónikások, akik ötven esztendő száz meg száz súlyos csatavesztéséről nagyon szűkszavúan számolnak be, most zengnek az örömtől és már Pannónia visszavételéről álmodoznak.
Történik azonban más egyéb nyugtalanító esemény is. Lothár burgundiai király halála sután III. Berengár, az egykori Berengár "császár" fia Itália királyává deklarálja és koronáztatja magát, mégpedig szuverénül, apja jogán, nem pedig, mint császári hűbéres. Ottó ezt, mint római császár nem tűrheti s 951-ben nagy sereggel Berengárra támad, akit - bár a magyarok hathatósan segítik - mégis legyőz, úgy, hogy Berengár kénytelen őt az augsburgi zsinaton hűbérurának elismerni és két felsőitáliai tartományt, a veronai és aquileai őrgrófságokat ( az egykori Friault ) átengedni. A két őrgrófság a délnyugati magyar határon terül el. Ottó, miután Friault újjászervezi, azt is Henrikre bízza, aki Bajorország után így délnyugatról is a magyarok fenyegető szomszédjává lesz és most már két irányból is készül a magyarok megtámadására. Mivel pedig a horkák törzse Magyarország délnyugati sarkában van elhelyezkedve, Bulcsu elsősorban van az új helyzet által érdekelve.
Ebbe a fenyegető atmoszférába robbannak bele a németországi újabb belső események. Ottó ellen újabb nagy arányú lázadás tör ki, mégpedig a saját családjában. Ottó fia és törvény szerinti örököse, a már említett Ludolf sváb herceg egyre nagyobb féltékenységgel és nyugtalansággal nézte nagybátyja, Henrik növekvő befolyását, nemcsak apja előtt, hanem a német közvéleményben is, amely a magyarok elleni harc kérlelhetetlen hősét Látta benne. Elégedetlenségét még növelte apja új házassága, s mikor a házasságból gyermek született - az egyébként korán elhalt Henrik - öröklési jogát látta veszélyeztetve és egyre élesebben szembefordult apjával. Vele együtt fordult el Ottótól annak veje, Vörös Konrád is, aki régtől gyűlölte Henriket és sértette, hogy Bajorország után Friault is az kapta. Harmadiknak meg ott voltak a bajorok, főleg a mellőzött s mellőzését egy percre sem felejtő Arnulf, Bajorország palotagróffá ledegradált jog szerinti ura. .
A nyílt lázadás 953-ban tört ki, s megint a bajorok kezdték. Arnulf, az öccse Hermann, az említett Berchtold hercegnek, Henrik e

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat